Régiók Romániában

Románia jelenlegi területi felosztása és az abból adódó gondok

Romániában az utolsó területi-közigazgatási felosztás majdnem fél évszázada történt, 1968-ban. Akkor számolták fel a háromlépcsős közigazgatási rendszert (1. település/község, 2. járás/rajon, 3. tartomány), és hozták létre a kétlépcsős felosztást (település/község, illetve megye). Érdekes megjegyezni, hogy a háromlépcsős „kommunista” tartományi rendszer kísértetiesen hasonlított a K.u.k. vármegye rendszeréhez, ugyanis azok is járásokra voltak felosztva 1918-ig, amikor a közigazgatási egyesítés ürügye alatt (ami 1926-ban fejeződött be) a megyék rendszerét vezették be Erdélyben is.

A megyék 1968-as kialakítása bizonyos politikai érdekek szerint történt, és nem vették figyelembe – vagy csak nagyon kis mértékben – a meglévő gazdasági és kulturális feltételeket, kritériumokat. Ne feledjük el, hogy az 1968-as területi közigazgatási törvény életbe lépését semmilyen gazdasági vagy kulturális tényező nem váltotta ki. A megyésítés egyedüli rációja az volt, hogy eltávolítsák a politikai döntéshozatalból az akkorra már kényelmetlenné vált moszkovita beállítottságú tartományi pártvezetést, és kicseréljék a középszintű párt- és intézményvezetést egy „korszerűbb” gondolkodású újvonalas (értsd: Ceauşescu-közeli) pártvezetéssel.

A kétlépcsős közigazgatási rendszer – pontosan méretei miatt – több problémát is indukált. Bizonyos – főleg gazdasági – kritériumok miatt a megyék átlagnépessége és átlagterülete kicsinek, alacsonynak minősül, minősíthető. Ennek egyenes következménye, hogy nagyobb beruházásokat az egyedüli – közjogi státussal bíró – köztes területi közigazgatási intézményünk nem tud eszközölni. Sikeres beruházásokhoz a központi kormányhoz kell fordulnia segítségért. Ilyen értelemben a megye mint gazdasági önálló entitás nem létezik, mindig is a központi kormány nyúlványa marad(t).

A megyék átlagnépessége és átlagterülete a közszolgáltatások elérhetősége szempontjából igencsak nagy. Gondoljunk csak arra, mennyire elérhetőek bizonyos – közepes és magas szintű – közszolgáltatások. Mekkora anyagi és időbeli befektetésre van szükségük a kisvárosi és falusi környezetben élő embereknek, hogy hozzáférhessenek egy normálisnak mondható (köz)szolgáltatáshoz? Ilyenek például a lakosság-nyilvántartás bizonyos szolgáltatásai (pl. útlevél-kibocsátás), az egészségügy egyes szolgáltatásai (szakorvosi járóbeteg szolgáltatások, kórházi egészségügyi szolgáltatások), az igazságszolgáltatás bizonyos szolgáltatásai (bíróságok), és nem utolsó sorban a kulturális szolgáltatások egész sora. Ezek hiányát javarészt a falusi és kisvárosi lakosok érzik igazán, akik egyes esetekben több tíz vagy száz kilométernél is többet kell, hogy megtegyenek, hogy ezen szolgáltatásokat elérjék.

A megyék méretének kapcsán azt is meg kell jegyeznünk, hogy a Kárpátokon túli területeken az 1968-as közigazgatási újraformázás teljesen helyénvalónak és racionálisnak tűnt, hiszen Moldova, Havaselve, Olténia és Dobrudzsa nem rendelkezett azzal a kisvárosi hálózattal, ami Erdély sajátossága volt. Pontosan a ritka, városi jellegű településszerkezet vitte bele az akkori államvezetést egy megyei nagyságrendű újraelosztásba, ami természetesen nem igazán felelt meg Erdély sokkal sűrűbb városi hálózatának. Az 1968-as megyésítésnek volt egy, a mai napig kiható mellékhatása. A városi jellegű települések hiányát pótolandó az államvezetés mind a mai napig arra törekedett, hogy bizonyos nagyobb községeket várossá nyilvánítson, avanzsáljon. Moldvában és Olténiában rengeteg példát találni erre.

Ugyanakkor azt sem kell elfelejteni, hogy bármennyire is statikusnak tartjuk/képzeljük el a közigazgatást, annak óhatatlanul idomulnia kell a társadalmi és gazdasági változásokhoz. Ilyen értelemben, ha az 1968-as területi közigazgatási újraelosztás megfelelt az akkori – vélt vagy valós – gazdasági és társadalmi kritériumoknak, ez napjainkra anakronisztikussá vált. Egyes urbánus jellegű települések elvesztették akkori jelentőségüket, mások pedig pontosan fordítva, növelték vagy visszakapták gazdasági és társadalmi jelentőségüket, amit a kommunizmus évtizedei alatt vesztettek el.

Utoljára, bár nem utolsó sorban az erdélyi megyék kapcsán felmerül még egy gond. Sokan tudatos politikai cselekvésnek tudják be azt, hogy elsősorban a magyar és szászok lakta vidékeket a közigazgatási újraelosztásokkor rendszertelenül darabolták fel. A feltételezett tudatos cselekvést annak tulajdonítják, hogy a már kialakult – és a közéletben használt nyelv által is kihangsúlyozott – regionális tudatokat fel akarták hígítani a közigazgatási alárendeltségek gyakori változtatásával. Bár a folyamat kimutatható, erőteljesen feltételezhető, hogy a folyamat nem egy tudatos cselekvésnek tudható be, inkább annak a ténynek, hogy a regáti politikusok, szakemberek és közszolgák, akik a megyék megrajzolásával voltak megbízva, egyszerűen nem tudták felfogni, mi is az a nagyon erős regionális tudat, ami ezeket a településeket összetartja. Ó-Romániában például mindeddig nincs tudomásunk az Erdélyben kialakult és ehhez hasonlatos regionális tudatról. A Kárpátokon túli területeken a regionális tudat változásai, ha nem is gyorsan, de híven követték a közigazgatási újrafelosztást.

Régiók ???

Régiók szintjén Romániának sikerült létrehoznia egy öszvért, ami nem is ló, nem is szamár (bár ilyenkor hangzatosabbnak tűnik a „ştruţocămilă” román kifejezés). Romániában sikerült összehozni a régiókat a statisztikával oly módon, hogy azt még az EU sem érti. Az Unió Romával kapcsolatosan ehhez már hozzászokott, így hát nem kommentált. Miről is van szó?

Romániában statisztikai régiók vannak, pontosabban ennél egy kicsivel több is. 1998-ban a kormány elfogadta az ország regionalizációs tervét, amivel szerette volna, ha több uniós pénzhez jut. Az akkori kormány két legyet szeretett volna ütni egy csapásra. Regionalizációs tervéhez elővette az uniós statisztikai leírást és kritériumokat, ami alapján az európai statisztika kiközli az összehasonlító adatokat (egyes számú légy megütve). Ezeket a mesterségesen (ne feledjük: egyszerűen statisztikai elosztásról van szó) létrehozott ún. régiókat felruházta valamiféle döntéshozatali mechanizmussal (kettes számú légy megsemmisítve), de úgy, hogy az lehetően érthetetlen legyen mindenki számára, és főként központi szempontból irányítható legyen.

A román régiók NUTS „statisztikai” állapotát átváltoztatták jogi állapottá. Ehhez pedig a magánjog szolgáltatott megoldást. A statisztikai régiók magánszemélyekké váltak. Létrejöttek (és azóta is léteznek) bizonyos döntéshozó testületek, de azok határozatait a tagok (megyék) vagy betartották, vagy nem. Pontosabban: Románia régiói nem bírnak közjogi státussal, döntéseik betartása nem kötelező. Azaz: az – elsősorban pénzügyi vonatkozású – döntéseiket felül kell bírálnia – mi másnak, mint – egy központi irodának, amelynek természetesen megvan a közjogi státusa.

Summa summárum: Romániának vannak régiói, de azok mint magánszemélyek, nem rendelkeznek közjogi státussal, hatalmi jogállásuk nulla.

A gondok ebből adódnak. Bár a megyéknek megvan a gazdasági szempontból is vett döntéshozatali joguk, nincs gazdasági erejük, és ezáltal a központi kormány pártkatonáinak kényétől-kedvétől függnek; és hogy ne felejtsük el miről is van szó, a régióknak lenne gazdasági tartalékaik, de nincs döntéshozatali joguk.

Szép! A közeljövőben ezt kellene újraszervezni. A kérdés: hogyan?

Megoldások Románia regionalizációs kérdéseire

A szakirodalomban több megoldási lehetőség is körvonalazódik a területi-közigazgatási rendszer létrehozására, kialakítására, azt viszont el kell mondanunk, hogy mindegyikük alkalmazása a politikai döntéshozataltól, annak mikéntjétől függ.

Kelet-Közép-Európában az utóbbi száz évben a területi-közigazgatási rendszert központi döntések alapján hozták létre, nagyrészt politikai és gyakrabban személyi kritériumok alapján. Mindig valami államrezont követtek: nagyobb kormányzati átláthatóság, könnyebb ellenőrzés, ellenállás felszámolása stb.

A huszadik század második felében kezdett elterjedni a kormányzati fejekben az a gondolat, hogy jobb lenne, ha a döntéshozatalba befogadnák a közigazgatás alsóbb szintű választott elemeit, egy nagyobb társadalmi elfogadottság érdekében.

Európa északinak mondott államaiban, a múlt század ötvenes, hatvanas és hetvenes éveiben bevezetett közigazgatási reformok nem csak a gazdaságilag életképesebb és hatékonyabb felosztást tűzték ki célul, hanem a nagyobb társadalmi elfogadottságot is. A központi kormányzatok egy kritériumrendszer felállítását követően a helyi és területi közösségekre bízták, hogy kivel és milyen mértékben szeretnének létrehozni közigazgatási egységeket, legyenek azok községek vagy megyék.

A kísérlet sikerült, a települések szabadon döntöttek a (közigazgatási) társulásról, és kizárólag abban az esetben játszotta el a központi kormány a döntőbíró szerepét mindenki (meg)elégedettségére, ha a társulások nem tudtak dűlőre jutni. Csak annyit fűznék hozzá, hogy a társadalmi elfogadottság és szabad társulás módszere sikeresen alkalmazható, ha a központi kormányzat egyetért azzal, hogy feladata létrehozni és megfogalmazni a népben (nemzetben, országban, államban – kinek-kinek kedve szerint) megfogalmazódott érdekek legkisebb közös nevezőjét.

Kérdés az, hogy itt és most Romániában ez lehetséges-e? Sajnos, egyetlen vezető politikus fejében sem fordul meg ez a lehetőség. Még a kisebbséginek mondott politikusokéban sem (legalábbis ezt még nem hozták nyilvánosságra). Minden „valamire való” politikus kizárólag arra törekedett, hogy kezébe kaparintsa azokat a ceruzákat, amelyekkel megrajzolják Románia majdani régióit. A miért?-re adandó választ az olvasóra bízom ...

Ez egy „eredeti demokrácia”!

Ha tisztázódott ennek a módszernek az alkalmazási lehetősége kies hazánkban, vegyük szemügyre a tudományosabbnak nevezet módszer lehetőségeit.

A szakirodalom abból a feltételezésből indul ki, hogy minden településnek van egy vonzáskörzete, és annak megfelelően rendelkezik (vagy sem) kisebb vagy nagyobb fejlesztési lehetőségekkel; ugyanakkor a vonzáskörzet megadja az illető település rangját is egy virtuális hierarchiában. Olvashatunk a vonzáskörzetek meghatározásának kritériumrendszeréről is, amiben nem csak gazdasági mutatók kapnak helyet, hanem ez demográfiai, társadalmi és kulturális kritériumok tömkelegét tartalmazza. A matematikai módszerek sajátsága, hogy nem igazán lehet azokat átverni, és az eredmények nem igazán tetszenek egyik-másik vezető politikusnak.

Bár a módszer alapján minden kétséget kizáróan kirajzolódnak nem csak a kisebb régiók határai egy-egy település körül, hanem a nagyobbakéi is (lásd: http://www.riscograma.ro/7375/falimentul-previzibil-al-regiunilor-de-dezvoltare térképeit), az eredményeket minden oldalról támadják.

Erdélyi viszonylatban a módszer egy igencsak nagy dilemmát hordoz magában: ha a régiókat elsősorban kulturális (tudatosan kerülöm a nemzetiségi és nyelvi jelzőket) kritériumok szerint rajzolják meg, akkor azok nagy valószínűséggel gazdasági deficitet fognak produkálni. Ha meg gazdasági szempontokat vesszük figyelembe, akkor a kulturális kritériumokat kell nagymértékben figyelmen kívül hagynunk.

A kormány(zat)nak kell döntenie arról, melyik kritérium lesz az elsődleges, hátrább szorítva a többit. Nehéz feladat, hiszen bármelyik megoldás is lesz a nyerő, utólagos rendelkezésekkel kell ellensúlyozni az előző döntést. Ha gazdasági szempontok szerint döntenek, akkor kulturális (nemzetiségi) jellegű döntésekkel kell „javítani” a helyzeten, ha meg kulturális szempontok szerint döntenek, akkor gazdasági döntéseket kell hozni a helyzet orvoslására.

Dilemma a javából: szavazunk vagy rajzolunk?